Amikor Roland Emmerich legutóbbi rettenetének grandiózus fináléjában az ágyékkötőbe öltözött nyomorult csőcselék megrohamozza a tévészékházat, már nem tudtam tovább magamban tartani a röhögést, ami először akkor jött rám, amikor szegény Omar Sharif bölcs öregember hangon, de a lehető legrosszabb ütemben szólalt meg a film random pontjain. A 10 000 BC, azaz Kr. e. 10 000 vagy I.e. 10 000 az utolsó pillanatban válik igazán szerethetően viccessé, olyan filmmé, mint mondjuk a Csupasz pisztoly, azzal a kivétellel, hogy Leslie Nielsenen azért röhögünk, mert ő így akarta, míg a német "fenegyerek" rendező ezt a szarságot kurva komolyan gondolta.

Az összeollózott történetre nem nagyon érdemes szót vesztegetni, de olvasói kérésre csak belemegyünk kicsit. Szóval arról van szó, hogy az emberben élő klasszikus ősember-képet olyan faszán sikerül kb. öt perc alatt lerombolni, hogy ihaj: jönnek a mammutvadász népek, és irigylésre méltó nyelvtaniságú angoljukon cseverésznek teljesen politikailag korrekt faji összetételű törzsükön belül (igen, van benne olyan indiános külsejű, feka meg fehér is, sőt kékszemű csaj is akad), valami próféciát emlegetnek, de ez már mindegy. A színészek meglehetősen, izé, limitált képességei fájdalmasan korán, a 14. perc tájékán jönnek elő először, amikor társalogniuk kell egymással, de olyan az egész, mint a Kultiplexben történő ismerkedés: kissé lelassultan, beállva, fasza faarccal, mert az ember már nem bírja azokat az izmokat sem mozgatni. Spoileres lesz a cucc, óvatosan a klikkolással.

Mondjuk a forgatókönyv sem bonyolultabb egy faéknél: a hegyekben élő törzshöz régen jött egy kislány (kék kontaktlencsével), és ezzel együtt egy kissé homályos prófécia is beépült közös tudatba, jönnek majd gonoszok, és elvisznek mindenkit. Így is lesz, az Apocalytpo és a legutóbbi Vikings vs. Indians témájú film (Pathfinder) hasonló jeleneteiben (és akkor nem vagyok geci, és a Conant meg sem említem) látottakra kísértetiesen emlékeztető képsorokban egy rakás lovasember jő, amitől a mammutokkal bátran megküzdő népség beszarik, és foglyul esik. A lovasembereknek nagy, horgas orruk van, és nyeregben ülik meg a lovat. Kr. e. 10 000.

A főhőst NEM kapják el, nem hát, milyen szopás lenne befejezni a filmet a 34. percben, ő lesz az, aki a közelebbről meg nem határozott területről (nagy hegyek, tele hóval, amit a narrátor fehér esőnek hív, miközben olyan kifejezéseket használ, hogy mennyek országa, meg mindenható) elindul a kiskedves után, dacolva hóviharral, éhséggel, fáradtsággal, szar aláfestő zenével. Nincs egyedül, vele megy a Bölcs Öreg, a Rivális és a Vicces Kisfiú, Aki A Film Végére Férfivá Érik- ezt a karaktert legutóbb a Csillagkapuban sütötte el jól Emmerich, itt inkább hagyjuk. A kiválóan kikészített mammutbundákban parádézó rastahajú népség ezután beér egy trópusi dzsungelbe, igen, egyik lépés hó - másik negyvenhat fok, bambuszerdő. Itt jön a tigris, a bemutatók sztárja, a kardfogával, és humanitárius viselkedésével, mert nem eszi meg a főhőst, hanem a BARÁTJA LESZ NEKI.

Ha ez eddig nem lett volna elég, akkor Emmerich bedob a mixtúrába még egy pár ősmadarat, a dzsungelből szavannába, majd sivatagba hajló tájat, maszáj harcosokat, elnyomást, piramisépítő istenséget a 300-ban látott orr-fül kombinációs arcékszert viselő szolgálókkal, még több gyapjas mammutot, felszabadító harcot, nagyon rossz beszólásokat ("idősebb vagyok, mint amennyinek látszom"), kis misztikumot, egyesített mammutvadász-néger köztársaságot és egy befejezést, ami erre TÖKÉLETES koronát tesz fel, de ezt már tényleg nem lövöm le.

Emmerich onnan lopott, ahonnan tudott, (és nem szégyellt), többek között saját magától, a Csillagkapuból, de vannak itt motívumok a már említett Apocalyptóból, a Rettenthetetlenből és még kismillió másik filmből is. A 140 millió dolláros büdzsé javarészét elvitték a mammutok, meg az a nyomorult kardfogú tigris, amit kockánként állítólag 16 órán át csiszoltak, mégsem lett túl megnyerő, és akkor még a raptorokba öltött struccokról nem is beszéltünk. Ez persze azt jelentette, hogy színészekre és forgatókönyvre nem maradt lóvé, bárcsak a két szerencsétlen főszereplőt is renderelték volna, akkor tudnánk, hogy ez egy vicc, így meg sajnos csak egy annyira, de annyira szar film, hogy az valami hihetetlen. Nincs annyi Aranymálna, ami ennek elég lenne.