Halj meg végre, Bond!

Lemaradtam, elment mellettem a filmvilág. Már egy ideje az egyik legkorábbi önkifejezési vágy tárgyát képező kedvencem, James Bond kalandjait sem követem. Ebben biztosan része van annak is, hogy a 2006-os Casino Royale-ból kínosan feszengve egy fél órát bírtam megnézni, mielőtt a dvd-t rézsút a filmet letöltő rokonom nyakszirtjébe hajítottam volna. Daniel Craig rossz választás, halál a kasztingot végző személyzetre, de valamelyik nap az egyik kereskedelmi csatornán lehetőségem volt felvenni kicsit korábbról az események fonalát. Megnéztem a Halj meg máskor!-t.

Én még vettem 2,50-ért fagyit, kezeim között hunyt el az úttörőmozgalom, úgyhogy nekem Roger Moore a James Bond. Nyilván a koromból is adódott, hogy neki még elhittem mindent. Aki dezodorral kobrát öl, miközben az ellenséges kémnő bugyija még a csilláron figyel, az nekem hősöm, akármi van. A szuperfasza kütyük, az elegáns, de a világbékét veszélyeztető őrült milliomosokat magánhadseregükkel együtt megbízhatóan szerteaprító James Bond kalandjaira vevő az ember.

Timothy Dalton már egy kicsit inkább szuperfaroknak látszott, mint szuperhősnek, aztán Pierce Brosnan újra jó választásnak tűnt. A Holnap markában és a Világ nem elég még el is mentek, valahol itt veszítettem el a kapcsolatot Mr. Bonddal. Még jött a Daniel Craig-incidens második része, amiből még rémlik annyi, hogy amikor a főgonosz egy kötéllel veri szét James tökeit, a kezem együtt mozdult vele. Ennek ellenére nem voltam felkészülve arra, amit a Halj meg máskor! megtekintése után éreztem.

Van a filmek karakterizálására használt titkos nyelvben egy kifejezés, a mindent_vállalós_akciófilm. A definíció úgy hangzik, hogy ezekben már meg sem próbálják elhitetni velünk, hogy egy pillanatra is érdemes komolyan venni, amit a vásznon látunk. Amikor Rambo egy szál pityuval egy szovjet gépesített hadosztálynak int be, miután lábon kihordott egy helikopterrel való ütközést, meg ilyenek.

De James Bond nem ilyen volt. Megadom, a kütyük néha kicsit Inspector Gadgetesre sikeredtek, de könyörgöm, valaki mondja azt, hogy nem voltak mindig annyira szarok, mint a HMM!-ban. Itt már a mindent_vállalásnak is elérték azt a szintjét, amit korábban csak rajzfilmekben, és Bud Spencer-mozikban láthattunk. Gyorsan kiderült, a film elején látható, szintén erősen Bond-idegen jelenetek (már eleve az, hogy elkapják, de hogy még a meleg szart is kiverik belőle, és aztán úgy kelljen fogolycserével kiszabadítani a nyomorultat?) csak a későbbiek tompításának célját szolgálták. Mert később aztán mindent vállaltak.

Tekintsünk is el a történet eszetlen bárgyúságától, a korábbi Bond-filmekben sem az utolsó kockáknál kaptunk a szívünkhöz, hogy Te jó ég, hát tényleg a tenisztréner?. De az a jégpalota pont úgy nézett ki, mint a Conan, a barbár jégpalotája 20 évvel korábban. És még tudják fokozni egy befagyott tavon történő autós üldözéssel, amiben igazából már semmi meglepő nincs azután, hogy Bond verdája láthatatlanná tud válni. Ilyesmit kizárólag Spongya Bobtól tudok komolyan venni.

És James Bond végig szar bír lenni. Az elegáns, magabiztos visszaszúrásokat felváltotta egy épphogy nem izéző, töketlen senkiházi, aki még Halle Berryt sem tudja elsőre kidumálni a golyóálló tangájából. A párbeszédek olyan gyengére sikerültek, hogy az ember egyre inkább szánakozva nézte a filmet, és felrémlett benne egy furcsa kép. Amikor huszonévesen visszament az általános iskolai tornatermébe, iszonyú picinek látta az akkor sportcsarnoknak tűnő létesítményt. Vajon Bond mindig ennyire szar volt? És KITT sem értette igazán, miért hívja Michael pajtinak? És miért van Donald kacsa dereka köré tekerve egy törülköző zuhanyzás után, ha máskülönben semmi nincs ott?

A végén, amikor a zuhanó gép személyzetét már elintézte, és leszámolt a főgonosszal (aki nem eshetett csak úgy simán ki a betört ablakon, ő csak a hajtóművön keresztül zuhanhatott le 10 ezer láb magasból), nagyon-nagyon féltünk tőle, hogy valamelyik elemből megint snowboardot csinál magának, de szerencsére csak a raktérben előrelátóan elhelyezett minihelikopterrel kellett elstartolnia a közben atomjaira hulló repülő rakteréből. Ja, igen, a nem kevés gyémánt is ott került átmeneti tárolásra. Csak azért nem volt egyből egy szereposztó dívány a raktérben, mert valakinek vezetnie kellett a csoppert.

A sokk iszonyú erős volt, mondhatnánk, megrendítő. Most már tudom, mit érzett Kyle, amikor megbecstelenített barátja ügyét a Legfelső Bíróságig vitte. James Bond három polccal lejjebb került, mellette Oli úr a szomszédokból, és Udo Brinkmann, alattuk pedig a Duna tv akváriuma.

Egy hőssel kevesebb. Kérlek, nagyon kérlek, ne csináljatok új Tenkes kapitányát.