Amikor a nyolcvanas években Michael Mann executive producerkedett a Miami Vice címúű sorozat mellett, eszébe sem jutott, hogy ebből valaki, valamikor egy mozifilmet fog csinálni. Pedig de, mégpedig ő maga, 20 évvel és számos jó és nem annyira jó filmmel a háta mögött. Nagy rajongója vagyok a munkáinak, először a Manhuntert láttam az azóta fasza kis tévés karriert befutott Will Petersennel (ez volt Hannibal Lecter kalandjainak első megfilmesítése, és szerintem az egyik legjobb is), és igenis tetszett a parókás Daniel Day Lewisszal forgatott Mohikán, a Heat, és még az Ali is, nem beszélve az Insiderről.

A rutinos Mann rajongók egy heti hideg élelemmel felszerelkezve ülnek be a filmjeire, és nincs ez másként a Miami Vice esetében sem, 134 perc a hossza, ami ugyan kismiska a Heat-hez képest (188), és még az Insider 157 percétől is elmarad, mégis többnek érezzük. Kínos feszengésre tessék szépen felkészülni. Ha rendesek akarunk lenni, akkor úgy teszünk, mint a barátnőnk unokatestvére esetében, "érdekes az arca", meg "van benne valami", de istenigazából egy ronda állat, és kész, ez van.

Miközben néztem az eposzt, eldöntöttem, hogy nem fogom a nyolcvanas évek férfidivatját markánsan gusztustalan irányba befolyásoló tévésorozathoz hasonlítani, mert semmi értelme nincs a dolognak. (Egy képet beteszek, ilyen volt, ilyen lett, muhaha.) A cím ugyanz, a karaktereket ugyanúgy hívják, egyik fehér nőcsábász, a másik öntudatos fekete keménycsávó, és van Ferrarijuk is, meg pasztellszínű zakót is aggattak az egyik szerencsétlenre (mezítláb hordott körfűzős cipőt nem véltem felfedezni, de ettől még lehetett), de a hasonlóságnak itt van vége.

Egyszerű, és már oly sokszor feldolgozott történetet kapunk, be kell épülni a gonoszember bandájába, aztán lebuktatni, erre persze öngyilkosjelölt nyomozók kellenek, akik kőkemények, és nem rettennek meg semmitől, stb. Jó, itt kvázi kényszerből meg valami homályos személyes bosszú miatt esik a választás hőseinkre (télleg, a Vice az nem az erkölcsrendészet? Akkor meg?), korrupt a vezetőség, jajistenem, kiben bízhatunk, feszült nézés rulez. A röhejes főgonosz macája egy kínai lyány, őt persze elcsábítja a páros macsóbbik fele, lesz jó sok közelkép, erotikusnak szánt táncjelenet, baszás ágyban, zuhany alatt és limuzinban, tán még egy cici is kivillan. A nőügy persze belekavar a dolgokba, de nyugi, a vége az faszán amerikai, kis keserűséggel, de még ez is belefér, mert hőseink ugyanolyan keményen viselik a sorscsapásokat, mint Bruce Willis.

Ami működik a filmben az a szokásos manni kelléktár, a lassú felvezetés, ami akár még érdekes is lehet, de a szerelmi szállal agyonbasszák az egészet (a Heat-ben sikerült  az utolsó pillanatban visszavenni az ellaposodó szenvelgésből, itt nem), a zene, ami kurva jó lett, és persze a hanghatások, illetve a hang-csend játék, amit minden filmjében elsüt, de nem lehet megunni. Megkapjuk a szuperközel felvételeket minden szereplőről is, Colin Farrel műbajuszának minden egyes szála ott pompázik a képünkba tolva, idegesen rángatják a kamerát jó sok jelenetben, és van hosszú lövöldözés is, ami alatt úgy éreztem, mintha a Heat újráját látnám, csak más szereplőkkel.

Én még egyszer nem nézném meg, de ha valakinek nincs jobb dolga, és/vagy hideg van odakint, akkor beülhet rá, legfeljebb nem néz több Michael Mann filmet.

Ítélet: 5/10, átlagos, lassú eksönfilm