Ünnepélyesen megígérem, hogy mától fogva egy csikket nem dobok el az utcán, sőt, nem is gyújtok rá, beállok a Greenpeace-be, elmegyek japán bálnavadászokat ölni, sőt, mindenkinek kiharapom a gigáját nekifutásból, aki a környezetet szennyezi, apámnak fogadom Al Gore-t és a büdös életben soha, de soha többé nem nézek meg egy kibaszott sci-fi-remake-t többé, és minden olyan filmet messze elkerülök, amiben Keanu Reeves nem hányatott sorsú homokost alakít, hanem megváltót.

1951-ben, amikor ilyen közel voltunk ahhoz, hogy kiirtsuk egymást a fasza kis atomfegyvereinkkel, készült egy film, egy kvázi kétségbeesett kiáltás, hogy bazmeg, térjetek már észre, nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás. Na, ez volt a The Day the Earth Stood Still, amiből csinálták ezt a csudálatos remake-t, a Mátrixból ismert magzatpózban fetrengő, kőarcú Keanuval, meg az nagyon dögösen idősödő Jennifer Connelly-vel, illetve Will Smith kiskorú gyermekével, aki pont úgy néz ki, mint Slash kiskorában. Mivel nem láttam az eredetit, ami állítólag nagy klasszikus, meg mérföldkő, ésatöbbi, így nem tudom megítélni, mennyire cseszték el annak a renoméját, de azt igen, hogy ez így, magában milyen film. Szar, olyan.

Az üzenet egyszerű, mint a faék: pusztítjuk a bolygót a seggünk alatt, és ez nem mehet így tovább, a Galaktikus Világtanács Fajirtó Főosztálya ezért úgy döntött, hogy nekünk, embereknek nincs helyünk az értelmes lények táborában, kalap. Jön egy gömb, abból kijön Keanu meg egy nagyon idétlen trükkökkel összetákolt bazi nagy robot, Keanu körbenéz, a robot meg pusztít. Aztán Keanu rájön, hogy az ember csak nem annyira gyökér, mert tud sírni is meg szeretni, és inkább csak nem puszít el minket. Ez így elég vékonyka, 100 percben meg egyenesen unalmas is, ráadásul a látványvilág is silány lett, bár a teherkocsi leamortizálása az ütött, de azt már ellőtték az előzetesekben.

A színészek közül kiemelni nem nagyon lehet senkit, John Cleese láthatóan unta az ötperces jelenetét, Kathy Bates ezt a figurát másnaposan is tudja hozni, szegény tévéből szalajtott társaik közül Robert T-bag Knepper olyan ripacsnak mutatta magát, mint a Szökésben soha, Jon Hamm meg nagyon fasza borostát tud növeszteni, tényeg gratula érte, de ez még nem elég az üdvösséghez, sőt. Az idegeskedéshez a forgatókönyv és a rendezés viszont bőven az, a butyuta és bárgyú történetszálak (szálak a lófaszt, egy szál) láttán az ember visszasírja Pirx kapitány kalandjait, a kávéfőzőből készített űrállomással együtt. Szegény Keanu Reeves másodjára akar megváltó lenni a mozikban, de valahogy az istennek nem jön össze a dolog. A Speed, na az pont fasza volt neki, talán kacsingatni kellene az egyszerűbb szerepek felé, hátha.

És tudom, hogy Hollywood, meg minden, és ez csak egy film, de könyörgöm, itt volt a lehetőség a végén, amikor a néző úgyis tudja, hogy megússzuk, hogy egy jó nagy szívlapáttal arcon csapjuk a jónépet, és úgy fejezzük be ezt a szenvedést, hogy a bazi nagy robot fogja magát, és széjjelver mindent, piramisoktól az atomerőművekig, legyalulja a teljes bolygót, és kezdenek mindent a nulláról. De nem, ide hepiend kellett, megváltással meg gyerekkönnyekkel. Na, ezért jár leginkább a faszkorbács. A képek az eredeti filmből vannak.